A lépcsőfok alján jobboldalt egy kis tarka, szivárványló gömböt láttam, amely szinte elviselhetetlenül ragyogott. Eleinte azt hittem, hogy forog; azután rájöttem, hogy ez a mozgás csak érzékcsalódás, amit a gömbön kivehető szédítő látvány okoz. Az Alef átmérője két vagy három centi lehetett, de benne volt a világűr, nem kicsiben, hanem eredeti térfogatával. Minden tárgy (például a tükör üveglapja) végtelen sok tárgynak felelt meg, mert egyszerre és tisztán láttam a világegyetem minden pontjáról. Láttam a mozgalmas tengert, láttam a hajnalt és az estét, láttam Amerika embertömegeit, láttam egy fekete piramis közepében egy ezüstös pókhálót, láttam egy zegzugos labirintust (ez London volt), láttam véghetetlen szemeket ott egész közelről, amint fürkészve nézték magukat bennem, mint egy tükörben, láttam bolygónk minden tükrét, de egyikben sem láttam magamat (…), láttam szőlőfürtöt, havat, dohányt, érc-teléreket, vízpárát, láttam domború egyenlítői sivatagokat és homoktengerük minden szemét, láttam Inverness-ben egy asszonyt, akit nem felejtek el, láttam vadul lobogó haját, büszke alakját, láttam egy mellrákot, láttam egy kör alakú, szikkadt földdarabot egy járdán, ahol azelőtt egy fa állt (…), láttam lobogó sörényű lovakat hajnalban a Kaspi-tenger fövényén, láttam egy kéz finom csontozatát, láttam csata után életben maradt katonákat, amint levelezőlapokat adnak postára (…), láttam tigriseket, dugattyúkat, bölényeket, hullámverést és seregeket, láttam minden hangyát, ahány csak van a földön, láttam egy perzsa asztrolábot (…), láttam egy valamikor oly bájos lénynek, Beatriz Viterbónak szörnyű maradványait, láttam tulajdon sötét vérem keringését, láttam a szerelmes összefonódást és a halál átváltozását, láttam az Alefet mindenfelől, láttam az Alefen a földet és a földön ismét az Alefet, és az Alefen a földet, láttam az arcomat és zsigereimet, láttam az arcodat; szédület fogott el, és sírtam, mert szemeim látták ezt a titkos és sejtelmes tárgyat, amelynek nevét bitorolják az emberek, de amit soha ember nem látott: a megfoghatatlan világegyetemet.

Jorge Luis Borges: Az Aleph

Honnan jövünk, hová megyünk? Milyen örökségek és milyen impulzusok tesznek valakit naggyá vagy kicsivé, igazzá vagy hamissá? S ha úgy igaz, hogy „minden ember művész”, miért hagyják milliók, hogy nyom nélkül múljon el visszahozhatatlan porhüvely-létük, mások meg miért ragadnak tollat, ecsetet, vásznat vagy kamerát, hogy megörökítsék, amit lehet, vagy amit megörökíteni érdemesnek vélnek? Ki vagy mi dönti el, hogy kiben mi munkál?

Magdalena Frey 1963-ban született Grazban, és ápolónőnek tanult, mielőtt a fotográfus szakmát választotta. Immár két évtizede építi következetes képi világát, amelyben újra meg újra megjelenik az (intim) test(részletek), a vér, az orvosi kellékek, egyszóval a kórházélmény motívuma – ám soha nem a személyes életút puszta közszemlére tételeként, hanem mindannyiszor komplex összefüggésekbe ágyazva.

Ez a képi világ igen korán, még jóval a digitális dömping előtt a színes montázstechnikát választotta legfontosabb kifejezőeszközéül. A női létezés szakaszai, a kislánylét hamvassága, a női nemiség vérbő szépsége, az érettség megtörő fénye és az öregedés szomorúsága; a vidéki élet egyszerűsége, a természetközelség oltalmazó atmoszférája; életek emblematikus kellékei, képek a képben, a kiállítatás közegébe, a „közönség” kollektív emlékezetébe átemelt személyes emlékek, magánreminiszcenciák. A rámutatás bátor-nyers gesztusát az áttűnések feminin lágysága ellensúlyozza: ilyenek is vagyunk, üzenik a képkompozíciók, de komplexitásuk, elemeik polifón párbeszéde mindannyiszor megtagadja a csak-ilyenség sablonizmusát.

Ismerős, jellegzetesen közép-európai világok, arcok és viseletek – más ciklusokban meg távolibb, Európán kívüli színek és tekintetek, mexikóiak, vietnamiak: de ezek is hasonló montázstechnikával – időnként a késő középkori képes bibliák közvetlen-evidens narrativitását idézve, hol meg sokrétegű komplexitással – beszélnek el történeteket, sorolnak sorsokat, állítanak fókuszba átélt életeket.

A kelet-szlovákiai cigányfalvak életét megörökítő montázsokon mintha e két világ találkozna – tudjuk, hogy mindez a cifra nyomor és tarka szépség itt lakik, tőlünk alig néhány száz kilométerre, hogy a falvaknak sokszor előbb volt magyar nevük, mint szlovák, s hogy mindez lehetne akár nálunk is – ám a kulturális távolság és a szegénység leírhatatlan dimenziója mintha valóban egy másik földrészről, úgymond a harmadik világból való volna. A harmadik világ így itt van nálunk, velünk él, csak éppen nem tudunk róla, vagy nem mondjuk ki, így nyugtatjuk meg párnába ágyazott lelkiismereteinket.

Ott állni egyszer, ahol az Alef én-elbeszélője, azon a bizonyos lépcsőfokon, és egyszerre, együtt látni mindent, de mindent – életet, halált, szerelmet, szülést, ölést, pusztulást –, talán ez, az örökké kielégíthetetlen vizuális kíváncsiság, a fürkésző-elfogulatlan tekintet, a legtermészetesebb pán-voyeurizmus vezérli a fotográfust, hogy egy életen át gyűjtse a mindent látó Nagy Pillantás részletkockáit. Magdalena Frey képmontázsai individuális metszetek, polifóniájukban izgalmas kivágatok ebből az elmondhatatlan képegészből. Láttam…

Adamik Lajos